Fényadó

Még ma is kényes kérdés Trianon, mert a történelmi Magyarország egykori nemzetiségei új hazához jutottak, míg az őshonos magyarság saját szülőföldjén hazátlanná vált, elvesztette hazaállamát, államországba, idegen uralom alá került.

Természetesen a nyerteseket zavarja, ha valaki emlegetni meri az 1920-as területrablást. A békediktátum jogtalansága abból fakad, a magyarságnak nem biztosították a népszavazás jogát, hogy önmaga dönthessen – az önrendelkezés elve alapján – saját sorsáról. A magyar békedelegáció vezetője – gróf Apponyi Albert – Párizsban hiába kérte a népszavazás jogát, hiába jelentette ki, hogy annak eredményét a magyar nép feltétel nélkül elfogadja, nem adtak lehetőséget erre. Mivel Magyarország soknemzetiségű állam volt, ezért sokan egyértelműnek tartják azt, hogy jogos volt feldarabolni, mert a történelmi jognál erősebb az etnikai.

Nos, ellenpéldáért nem kell messze menni. Annak ellenére, hogy Csehország egyik régiója német többségűvé vált, a német lakosság mégsem élhetett a csehektől való elszakadás jogával, mivel az általuk (utólag) benépesített terület a középkori cseh állam része volt. Tehát az erdélyi románságnál nagyobb lélekszámú német lakosság a történelmi jog alapján cseh uralom alatt maradt, miközben a hasonló helyzetű, a lakosság enyhe többségét alkotó erdélyi románok az etnikai elv alapján elszakíthatták Kelet-Magyarország területét. Tették ezt az önrendelkezési jogra hivatkozva, míg a magyarság történelmi jogára senki nem volt kíváncsi.

A magyar nép azonban nemcsak a történelmi jogát nem érvényesíthette, de az etnikai és a gazdasági elvet sem. A területrablók jogtalanul vették el Magyarország történelmi területének 70 százalékát és hajtották uralmuk alá a magyar nép közel egyharmadát. Az etnikai elv érvényesülése esetén a határ menti magyar többségű régiók Magyarországnál maradhattak volna, ha a határok megvonásánál érvényesítették volna az etnikai elvet. A magyarság némely részét, mint valami nyájat, úgy hajtották idegen fennhatóság alá. Tették ezt akkor, amikor Wilson amerikai elnök arra figyelmeztette szövetségeseit, hogy egyetlen népcsoportot se engedjenek idegen uralom alá jutni annak megkérdezése nélkül. Amikor az amerikai diplomácia felfigyelt a gátlástalan területrabló békeszerződések kidolgozására, nem volt hajlandó tovább részt vállalni azok munkálatain, és nem írta alá a trianoni diktátumot.

(...)

Trianont megelőzően, 1918. december elsején a gyulafehérvári erdélyi román nagygyűlés vezetői az önrendelkezés magasztos elvére hivatkozva mondták ki az 53,8 százalékarányban románok által is lakott Erdély, Bánság és a Partium elszakítását Magyarországtól. Egy olyan országtól, amely elődeit befogadta, ahová a 13. századtól kezdve telepedtek át a Kárpátokon túli területekről. Mivel az enyhe román többség nem volt garancia arra, hogy népszavazással lehessen dönteni Erdély sorsáról, ezért a román politikai elit Erdélyben sem merte vállalni a népakarat kinyilvánítását. Tudták azt, hogy Erdélyt, a magasabb életszínvonalat biztosító hazát nem mindenki cserélné fel az elmaradott Óromániaival. Elsősorban a magyarországi szociáldemokraták, a szervezett munkásság gondolkodott így.

A nagyhatalmak egy soknemzetiségűvé, 55 százalékarányban magyarlakta ezeréves országot daraboltak fel úgy, hogy helyébe ugyancsak többnemzetiségű államokat alakítottak ki. A szlovákiai államrészben a szlovákok száma mindössze 47,6 százalékarányú, míg a szerb hegemónia alá került területeken, ideértve Horvátországot is, a szerbek aránya csupán 25 százalék volt. A Romániának ajándékozott területeken élő románság számaránya is alulmaradt a történelmi Magyarország területén élő magyarságénak.

Azok az új "nemzetállamok", amelyek az igazságtalan diktátummal születtek, jórészt felbomlottak, részben a második világháború küszöbén, majd végleg a 20. század utolsó évtizedében. Csehszlovákia, Jugoszlávia ma már egy múló történelmi emlék. Az utóbbi területén jelenleg hét ország osztozik. E nemzetállam felbomlásához – az 1990-es években – négy véres háború vezetett. Romániától még 1940-ben elvették a két százalékban "ősromán" Kadrilátert, Dél-Dobrudzsát, Bukovina északi részét, és Moldva déli megyéit Ukrajnához csatolták, míg a Prut és a Dnyeszter közti területeken kialakult a Moldáviai Köztársaság, amely a gagauzoknak széles körű területi autonómiát biztosít, míg a Dnyeszter mente állam az államban. Románia azonban megtarthatta Kelet-Magyarország történelmi területeit, a Bánság kétharmadát, a történelmi Partiumot és a történelmi Erdélyt. Ez utóbbi területen uralma alatt tartja a 80 százalékarányban ma is székely magyarok által lakott Szé­kelyföldet úgy, hogy még a hivatalos okmányokban sem lehet leírni e történelmi régió nevét.

Az utódállamok jogtalanul jutottak az ezeréves Magyarország területéhez, mert azok sem gazdasági, sem történelmi elv alapján nem kapcsolódtak hozzájuk. Az igazságtalan határokat a franciák diktálták, őket csak az újonnan létrehozott államok érdekeinek kielégítése, a francia hatalmi befolyás biztosítása motiválta. Néhány politikus gerinctelen hazudozása, mint például Benes, Bratianu és Clemenceau szerepe igen jelentős volt abban, hogy egy történelmileg, gazdaságilag, földrajzilag egységes országot, egy nemzetet szétdaraboljanak. Természetesen a politikai haszonlesésnek, félrevezetésnek azért lehetett eredménye, mert a nagyhatalmakat nem érdekelte az önrendelkezés magasztos elve.

Közép-Kelet Európa legnagyobb tragédiájáról mondta Henri Pozzi francia újságíró, hogy e diktátum kikényszerítésben szereplő politikusok egykor a világtörténelem szégyenpadjára kerülnek. Lloyd George, a békediktátum angol aláírója rádöbbent arra, hogy hamis és hazug dokumentumok alapján döntöttek. Lord Sydemann szintén a döbbenet hangján állapította meg, hogy a világháborúért egy olyan államot büntettek a legkegyetlenebbül, amelynek a legkevesebb felelőssége volt abban. Reméli, egyszer kiderül, hogy e szörnyű igazságtalanság mögött milyen befolyás, milyen érdekek húzódtak. Cherfis francia tábornok és író úgy érezte, hogy olyan történelmi országot vertek szét, amely a törökök ellen évszázadokon át bástyaként védte Európát. Úgy gondolta, hogy e diktátum Franciaország szégyene lesz. Eva Maria Barki nemzetközi jogász szerint Trianon az önrendelkezési jog súlyos megsértését jelenti.

Kádár Gyula - Háromszék

A nagy európai polgárháború első szakaszának (1914-1918) végeztével azonban a nemzet tehetetlenül, politikai akaratkifejtésre és érdekérvényesítésre képtelenül, megbénulva hevert az európai hatalmi játéktér porondján. Minden hazai közéleti erő – legyen az konzervatív, keresztény, demokrata, de még a '18-as és ’19-es hazaáruló liberális és szocialista irányzatok egyes képviselői is – valamifajta csodában hitt, s a Nyugat segítségnyújtásához fűzött teljesen alaptalan, illuzórikos és délibábos reményeket. Végzetünkre. Az az antant által hozott döntés, amely a történelemben szinte példátlanul, az egykori 325 ezer négyzetkilométernyi haza területét kis híján egynegyedére, 93 ezer négyzetkilométerre zsugorította – bár néhány nagyhatalmi szerződés a versailles-i rendezést azóta már több alkalommal is felülírta – a mai napig hatályos, és mind a trianoni határokon innen, mind azokon túl, sújt minden magyart.

Sajnálatos, hogy amikor nemzetünknek történelmi lehetősége adódott arra, hogy a trianoni diktátum égbekiáltó igazságtalanságát német-olasz nagyhatalmi politikai hátszéllel és jóváhagyással legalább részben jóvátegye – az 1938. novemberi első bécsi döntés, Kárpátalja 1939 márciusában honvédségi akcióval történő visszaszerzése, a második bécsi döntés 1940 augusztusának végén, végül a Délvidék részbeni visszavétele 1941 áprilisában –, csupán történelmi intermezzónak bizonyult, hiszen a tengelyhatalmak elveszítették a nagy európai polgárháború második szakaszának (1939-1945) heroikus küzdelemsorozatát, egyúttal megpecsételve az európai civilizáció jövőbeni sorsát is. (Mai, legfőbb civilizációs létproblémáink gyökerei ide nyúlnak vissza.)

A zárófejezetében világméretűvé eszkalálódott háborús konfliktus lezárásaképpen Magyarország jövőjéről ismét ellenségei döntöttek, tehát azok az országok – Szaniszló Ferenc találó szóhasználatával az euroantanti-atlanti hatalmak –, amelyek jórészt azonosak voltak az 1920. évi döntéshozókkal: az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország jogutódjaként a Szovjetunió. A csodavárás ez alkalommal is hiábavalónak bizonyult a hazai politikai pártok és közvélemény részéről: a Nyugat természetesen ekkor sem segített, hanem a vörös cár martalékául hajította hazánkat. Az 1947. évi ún. második párizsi béke még tovább is csonkította hazánk területét. A Duna jobb partján 43 négyzetkilométer területet, az ún. pozsonyi hídfőt – Dunacsún, Horvátjárfalu és Oroszvár falvakkal – a magyargyűlölő benesi, másodszorra is mesterségesen összetákolt csehszlovák államnak juttatta.

A kommunista érában a hivatalos politika tudomást sem vett Trianonról, s a Kárpát-medencében kisebbségi létre kárhoztatott – akkor még – mintegy 3,5 millió fős magyarságról. Ennek az ideológiának máig kísértő csökevénye, hogy a legszélesebb magyarországi közvélemény tudatában az államhatárok és a nemzethatárok egybemosattak. Így lettek erdélyi testvéreinkből „románok”, felvidéki honfitársainkból „csehszlovákok”, a délvidéki magyarságból „jugoszlávok”, a 20. században legtöbb impériumváltást elszenvedett kárpátaljai nemzettestvéreinkből pedig „ruszkik”. Ez is a kádári langymeleg gulyáskommunizmus öröksége. Talán a legkártékonyabb. Itt kell megemlékeznünk Kádár János emblematikus jellegű, 1958-as, gyalázatos marosvásárhelyi beszédéről, amelyben a Haynaun is túltevő tömeggyilkos gazember kijelentette, miszerint Magyarországnak nincsen területi követelése Romániával szemben (újólag emlékeztetnénk olvasóinkat, hogy Románia kapta a legnagyobb részt a történelmi magyar állam testéből, vagyis 103 ezer négyzetkilométert, azaz nagyobb földdarabot, mint ami nekünk megmaradt, tehát a trianoni börtönrácsok közé zárt 93 ezer négyzetkilométer kiterjedésű jelenlegi csonka ország), s lényegében az ott élő közel 2 milliós magyarságot szabad prédaként vetette az elnemzetietlenítésükre törekvő román nacionalista és soviniszta törekvéseknek.

A sokak által naivan és reménykedve várt 1990-es „rendszerváltoztatás”-ról hamarosan kiderült, hogy az bizony nem más, mint egy globális nagyhatalmi átrendeződés részeként végbement impériumváltásról szóló alku megvalósulása. Az 1989. decemberi máltai, Bush-Gorbacsov paktum eredményeként megszületett új politikai-gazdasági struktúrának semmi köze sem volt – ma sincs – a valóságos nemzeti törekvésekhez. Ha úgy tetszik, a népakarathoz. Az új világrendet működtető háttérhatalom potentátjai rájöttek, hogy Magyarország humán, természeti és pénzügyi-gazdasági erőforrásai sokkal hatékonyabban leépíthetők, kifoszthatók és korlátlanul az új gyarmatosítók szolgálatába állíthatók, ha az ellenőrizetlen, ultraliberális szabad piac és uzsorakapitalizmus démonát rászabadítják az országra.

Ennélfogva ma már nem lehet kérdéses, hogy vajon a „rendszerváltoztatás” korának kormányai miért is nem folytattak hatékonyabb nemzeti önérdek-érvényesítő politikát, s miért nem vetették fel egyetlen létező nemzetközi fórumon, tehát sem az ENSZ-ben, sem a NATO-ban, sem pedig az Európai Unióban Trianon revíziójának vagy legalább az idegen államok autoritása alá rendelt, kisebbségi létre ítéltetett Kárpát-medencei magyarság egyes közösségei autonómiájának kérdését. A válasz kijózanítóan és lakonikusan egyszerű, illetve logikus: azért, mert a jelenkori vezető réteg nem más, mint idegen érdekek kiszolgálójaként tevékenykedő kollaboráns-helytartó, lakáj-elit. Történelmünk 1990-2011 közötti korszakának belpolitikai és külpolitikai szála szétbogozhatatlanul összefonódva jelzi a lényeget: koldus rabszolgává kell tenni a bennszülötteket, mindenben megfelelve a globális hatalmi erőközpontok kényurai utasításainak és elvárásainak. Az új magyarországi, de a legkevésbé sem magyar politika ezen értelmezési tartományának a keretei közé a legkevésbé sem illeszthető bele külpolitikailag Trianon revíziója problémájának még puszta felvetése sem. Ezért ismételgették a „magyar” diplomácia felelősei rekedt hangú papagájként 1991-ben, Ukrajna megszületésekor, 1993-ban, Csehszlovákia szétesésekor, 1999-ben, a Milosevics Szerbiája ellen magyar felségterületről végrehajtott NATO-intervenció lebonyolításakor és ma is bármilyen potenciális európai konfliktus bekövetkezésének eshetőségekor, miszerint hazánknak egyetlen szomszédos országgal szemben sincs semmiféle területi követelése.

Ezzel a gyáva, nemzetellenes és hazaáruló hivatalos politikával, illetve annak sunyi képviselőivel szemben mi mégis egyik szellemóriásunk és fároszunk, Vörösmarty Mihály szellemiségét tekintsük gondolati iránytűnek és szellemi-lelki erőforrásnak, tehát higgyük, hogy „egy újabb szellem kezd felküzdeni”, valamint „egy új irány tör át a lelkeken”, mely jelenünkben a mély, kollektív narkózisból a nemzeti öntudatra ébredés, a nemzeti reneszánsz korszakának beköszöntése lesz. S ez esetben, tovább idézve koszorús poétánk sorait, elmondhatjuk: